*A lány nagyon kedves. Meglepően kedves és az ittartózkodása alatt eddig Azarieltől tapasztalta csak. A kíváncsiság és féltékenység sokkal szembetűnőbb, vagy ép a nemtörődömség. Annyi jelzés éri, hogy nem véletlenül vágyik inkább magányra. Pedig ő igazán társas lény volt eddig, a sajátjai közt, de most ez nem igazán megy. Ez a lány picit más, mint a többi és ez tetszik Athanarnak.*
- Örülök, ha elnyerte a tetszésed, megtisztelő. *hajol meg egy pár centire a lánynak és a párducnak.*
- Úgy értem, hogy ha égetne a szemük, akkor már lángolnék. *fejezi ki a legegyszerűbben magát, szomorú vigyorral. Kiss arrébb lép, hogy a fény jobban megvilágítsa a lány vöröslő hajszálait. Újabb vörös lány, újabb emlékek. Nem lepődik meg, hogy a kíváncsi leányzónak tetszik a kora.*
- Levelet? Ha gondolod elkísérlek, éppen úgyis ráérek, a te társaságod pedig... kellemes. *bókol finoman a lánynak. Ennél többet nem is mondhatna, pár perce ismeri csak. Már ezt is nehezére esett kimondani, hiszen otthon ezért csak rosszalló pillantások kísérnék. Ott kell pár évnyi beszélgetés ehhez...*
- Alashuir, de larissien hume (Ne félj, nem akarok ártani neki.) * szól a párduchoz népe nyelvén és megsimogatja annak fejét. Értik őt és ő is érti őket, a természet lényei.*

//mennem kell, este tudjuk folytatni//

*Láthatóan felmérik őt, de nem foglalkozik vele. Mint minden más fajú, sőt, mindenki az iskolában nézegeti, mint valami újdonságot, különlegességet. Ettől a lánytól nem veszi zokon, mert nagyon tapintatosan csinálja, ha mindenki így tenné, nem is járna ebbe a szobába olyan sokat.*
- Köszönöm, örülök, hogy tetszik. A jelentése: a vízben tükröződő napfény játéka. *fedi fel a lány előtt, de lehet, hogy nem is érdekli a másikat. Bár elég kíváncsinak tűnik Athanar számára, így csak kedvességből teszi meg ezt a gesztust.
- Hát akkor szép napot neked is Mila, örülök, hogy... te nem vagy olyan tolakodó, mint sokan mások ezen a helyen. * mosolyodik el egy rövid időre és a párducra kacsint.
- Lehet, hogy rendet fogok itt tenni, hogy otthonosabb legyen... *mondja csak úgy a világba a gondolatait, ez jellemző az tündékre, általában ez megértésre is talál a többiek körében. Nem érzi magát kényelmetlenül a lány társaságában, így egy kicsit nyit a zárkózott természetének ajtaján.*
- Száztizenöt, a ti szemetekkel már aggastyán lehetek, de még éppen csak, hogy elmúltam gyermek. *adja meg a választ a kíváncsi kérdésre. Nem szokott ezzel hivalkodni, most sem teszi, csak egyszerűen válaszol. Látja, hogy a lány elpirul, ez kedves reakció a másiktól. Athanar legalábbis így értékeli.*
- Te már régóta itt tanulsz? * kérdezi és kardjának markolatán pihenteti a bal kezét, kedvesen néz a lányra továbbra is. Talán némi kíváncsi csillanás is felfedezhető a szemében olykor.*

*A párduc tudja kivel áll szemben, és mellé telepszik. Önkéntelenül megvakarja a tünde, az állat füle tövét kedvesen. Hallja, ahogy a lány valamit előhúz és közeledik hozzá. Majd meg is szólítja... ingen, az emberek nem túl türelmesek... talán azért mert nincs idejük türelmesnek lenni. Lassan megfordul és végigméri a lányt. Kedves arca van, de a tünde tudja, hogy ez lehet megtévesztés is. A barna szemei csokoládéra emlékeztetik, amit itt talált először és egész érdekesnek találta az ízét.*
- Szervusz. A nevem Athanar. Mondjuk úgy, hogy mindenki elől és senki elől. *mosolyodik el a válasza igazságán. Hiszen csak magányra vágyott, de nincs konkrét személy aki elől bujkálnia kéne. A párduc összhangban van a lánnyal, szint érezhető az érzelmi szál közöttük. ~ Talán egy daimon? Akkor szerencsés lehet. Ha nekem van is... bujkál előlem. ~ keserédes mosolyt csal az arcára a gondolat, miközben újra megvakarja a párduc füle tövét.*
- És te mi járatban itt, kedves... *hagyja befejezetlenül a mondatot, mert kíváncsi a másik nevére. Az ő otthonában ez udvariatlanság lenne, de az is, ha nem mutatkoznak be a találkozás alkalmából. Ez nem az ő otthona viszont, alkalmazkodik a szabályokhoz. Viszont egy névből sok minden kiderülhet, amire nem gondolnak az emberek.*
- Szép a párducod, nemes jószág. *bókol még egy keveset, bár ezt inkább az állatnak szánja, mint a gazdájának.

*Lassan, de céltudatosan érkezett meg ebbe a szobába. Itt el tud bújni a kíváncsi tekintetek elől. Igen, azok eléggé megszaporodtak, mióta idekerült. Hiába türelmes, zavarja, hogy sokan megbámulják. Rövid idő alatt idetalált és ha van egy kis szabadideje ide rejtőzik. Most is a fűzöld ruhájában nézelődik a kis ablakon, nézi a birtokot és a fák után áhítozik. Merengéséből a csapóajtó és némi halk kacagás rántja vissza a valóságba. Félreáll egy sarokba, hogy a jövevény, hátha nem találja meg. Azonban puha lépteket és furcsa illatot érez, aminek a gazdája nemsokára meg is érkezik, egy párduc képében. A tünde elmosolyodik és odanyújtja a kezét. Nem fél, hiszen az állatok az ő barátai, ő pedig az állatoké.*
- Kié vagy te, fekete? *kérdezi barátságos hangon a párduct. Hallja, hogy itt van nem messze a kuncogás gazdája, úgy gondolja, majdcsak idejön ő. Nem reméli, hogy nem fog, ezért türelmesen tekint újra kifelé.*