*Látja, hogy a lány nem akar beszélni a dologról, csak nem érti, hogy mi történhetett, amiért könnyezik a barna. Tény, hogy szívesen megbeszélné a dolgait Emilyvel, és ebben társaságra nincs szüksége, de nem akar ő elzavarni senkit sem, és talán még a modorára is oda figyel, hogy ne legyen sértő, így mikor a lány elindul az ajtó felé, gyorsan utána lép, és megfogja a vállát.* - Nem, maradj csak. *Halványan rámosolyog és visszafordítja.* - Talán még segíthetsz is nekünk. Ez a lány. *Tekintetével Emily felé bök, majd folytatja.* - Két vasat tart a tűzbe, és nem tudja, melyik vasat tartsa meg. Szerinted ilyenkor mi a teendő? Mindkét vas megolvadjon, vagy az egyiket inkább használja fel más? *Kérdi Lolát, de tekintetét végig Emily íriszeibe fúrja, közben Lola vállát fogja.*

- Nincs mit. Meg is tarthatod, ha gondolod. *Mosolyodik el biztatóan, majd csak felvont szemöldökkel hallgatja, mit mond Lola Marosnak. Átfut a fejlében a gondolat, hogy talán neki is egyszerűbb lenne beszélnie arról,ami benne van, nem feltétlenül a halogatás a legjobb, de aztán megrázza a fejét, hogy neeeeem, inkább nem.*
- Ugyan, engem igazán nem zavarsz. *Szól még a lány után, bár nem is miatta készül elmenni.*

*A kérdésre ő nem felel, megvárja hogy Emily válaszoljon, zsebkendő után kutatni kezd, de nemlegesen rázza meg a fejét, mert nála nincsen. Még szerencse, hogy a szőkének van. Maros zsebre teszi a kezeit, úgy ácsorog Lola mellett.* - Kétbalkezes? Miért, mit tettél? *Kérdi kíváncsian, aztán Emilyre pillant, nagyon zavarja őt, hogy nem tudják megbeszélni a dolgaikat, ettől pedig egyáltalán nem lesz nyugodtabb.*

*Hallgatja és figyeli a két lányt, egy fintor szökik az ajkaira Emily szavai hallatán, de egyúttal meg is lepődik.* ~Kínosak? Ez kínos?~ *Maros nem érti, de már hetek óta össze van zavarodva, úgy érzi, hogy Em játszott az érzéseivel, de ő meg hiába próbálna úgy viselkedni, mint ilyenkor más helyzetekben, nem tud, mert ilyen helyzetben még egyszer sem volt, ilyen érzések még egyszer sem éltek benne.*
- Van, akinek kínosak, van, akinek nem...*Jegyzi meg ugyanazzal a stílussal, s csak most veszi észre, hogy a másik lány a szemeit törölgeti. * - Minden rendben? *Közelebb lép hozzá.* - Mi történt?

- Én is csak anyám révén...*Fűzi hozzá a fiú, ezután hagyja abba a zongora játékot, s néz a lányra, majd ezt követően tesz egy vallomást, de egyúttal kérdez is, és csak a szokásos történik, Emily ismét nem tud hozzá fűzni két szónál többet, ugyanolyan bizonytalan, mint eddig volt. Marost ez pedig nagyon bosszantja és ez meg is látszik az arcvonásain.*
- Miért csinálod ezt??- *Teszi fel a kérdést, de ebben a pillanatban valaki benyit és megszólítja őket, Maros hátra fordul, meglátja a lányt, aki nem a legjobb pillanatban köszönt rájuk, viszont Emily gyorsan válaszol, miszerint nem zavar, mintha ezzel is csak a fiú kérdései elől menekülne.*
- Szia, tényleg nem zavarsz, csak lényegtelen dolgokról beszélgettünk...-*fűzi hozzá, de ezzel inkább gúnyosan próbál Emilynek célozni. Fel is áll a zongora mellől és a padlás ablakához sétál, onnan kukkant ki, majd vissza a két lányra.*
- Maros vagyok, és te? - *kérdi az ismeretlen lányt, majd Emre pillan, kissé szúrós tekintettel.*

- A szobádban gubbasztottál? - *Felvonja a szemöldökét, mert ez meglepi őt, tényleg rég nem látta Emilyt, és azt hitte, hogy a lány elutazott. Akkor talán tud arról is, hogy Maros találkozgatott egy másik lánnyal? Ezen a fiú egy pillanatra elgondolkodik, közben játszik a zongorán, egy régi, szomorkás dallamot.*
- Ez a szomorú vasárnap, régi magyar dal, mindig ezt dúdolta az anyám, a szomszédban meg volt egy zongora, az ott lakó öreg hölgy tanított meg rajta játszani..*Abba hagyja a játékot, majd Emily felé fordul.*
- Sokat gondoltam rád...még mindig nem tudod, mit akarsz?-*Teszi fel váratlanul a kérdést.*

*Hallja a mély taktusokat, melyek hamisan csendülnek fel a zongorából, figyeli a felé forduló lányt és érzi a közömbösséget, legalábbis a mondat tartalmából.* - Merre jártál? Már régóta nem láttalak..-*Fűzi hozzá, kíváncsi, nagyon is, hogy vajon Emily hol múlatta az idejét, miközben Marost kétségek közt hagyta.* - Nem is tudtam, hogy tudsz zongorázni.*Jegyzi meg, majd odatelepszik a lány mellé, ezzel arra kényszerítve, hogy kicsit csússzon arrébb az ülőkén, majd Maros is elkezd játszani, kiskorában a szomszéd nénitől vett leckéket, akinek volt egy csodaszép zongorája.*

* Ma korán felkelt, szokásához híven futott pár kört az iskola udvarán, majd vett egy frissítő zuhanyt, megreggelizett, utána pedig ellátogatott a könyvtárba és kicsit körbe nézett az izgalmas regények világában. Ki is kölcsönzött egyet, ezzel tért vissza a szobájába és el is kezdte olvasgatni. Nemrég csukta be az olvasmányt, mert rájött, hogy ebédidő van. Most éppen az ebédlő felé tart, egész tűrhetően van, de az egyik lépcsőnél elhaladva megüti fülét egy zongora dallam. Megtorpan , egy pillanatra elgondolkodik, majd elkezdi szelni a lépcsőket, egyiket a másik után, így egyre közelebb jut a dallamok forrásához. Felérve az egyik toronyba egy ajtó előtt áll meg, óvatosan félre húzza, és bekukkant, s ekkor pillantja meg Emilyt, aki már több mint másfél hete eltűnt a szemei elől. Megdöbben, először el akar menni, de aztán mégis belép.*
- Szia - *köszön kimérten és előrébb lépked.* - Hát téged is látni? *Teszi fel a kérdést kicsit gúnyosan.*

[Még fél 10 körül. Bocsi, csak most tudtam reagálni rá :S]

*A daimón kutyára mosolyog, mikor az bemutatkozik neki. Hát igen, valóban, látszólag nem túlságosan passzolnak össze a "gazdájával". Vagy lehet, hogy direkt van ez így. Kiegészítik egymást. Elvégre, nem lehet hátrány egy hatalmas kutya, ha a pici koboldlányra támad valaki, az biztos.* - Szerintem kezdesz egész jól belejönni. Gyakorlás kérdése az egész! *Mosolyog rá bátorítóan Lumiére-re. Valóban, ahhoz képest, hogy csak nemrég költözött ide, egész jól beszéli a nyelvet. Mikor a lány felpattan, s daimónostul távozik, Lil kicsit meglepődik. Reméli, hogy nem miatta tűntek el ilyen hirtelen, bár ezt nem tartja valószínűnek, hiszen eddig a lány nem adta semmi jelét, hogy Liliya idegesítené, vagy ilyesmi. Talán Jean üzent valamit a gazdájának? Ez eléggé valószínű, hiszen, mint azt Lil is tudja, a daimón és gazdája képesek egymással gondolatban kommunikálni. Hát, ha már így esett, Lil is felkászálódik, s rövid nézelődés után a teremben úgy dönt, ideje lenne a hálója irányába elindulni, hisz nem szeretne egy őrdémont a nyakába, az biztos! Így el is indul, kissé siet is, hiszen nemsokára tíz óra. Szerencsére még időben leér a szobájába, s mivel mára nem tervezett mást, úgy dönt, lefekvésig olvas. Holnap meg... de ez mindegy. Azt majd eldönti holnap. Elvégre: élj a mának, bízz a jövőben, s emlékezz a múltra!