*Nem itt lemondásról szó sincs. Itt csak igazság van.* -Érem... Akkor a szeretetem hiába van, valami ilyesmit jelenthet ez... hagyjuk. Jó az élet egyedül is nem de? * hajtja le a fejét, és óvatosan, remegő kézzel Kol buksiját megsimítja, közben godnolkozik, mit tehetne, hogy Lor szeresse.* -Ahogy látom esélyem sincs. Igaz? A "másik" már célba futott. Mond meg neki, hogy érezze magát jól veled. Én meg Pihinek vagyok. Meg Rékának. Ja, és Sandy... * majd keserű pillanatokat vág. Majd egy kicsi "szórólapot" nézeget. Ide utaztak volna Lorral, ha... Ha nem rontotta volna el a maga életét Lina.* - Tudod mit éreztem, mikor te engem választottál Sandy helyett? Oylat mint senki más. Majdnem felrobbantam az örömtől. Úgy gondoltam, ha Sandy még meg is haragszik, talán ott is hagyom a fenébe.. Érted, és Kolért. Bár Kol az most... nem ide tartozik, persze imádom őt is. *majd a végére mosolyog egyet.* ~ Soha az életbe nem leszek szerelmes, ha ezt nem oldom meg! Vagy ő, vagy senki.~ *Ez kicsit hülye gondolat volt számára.*

-Jó, hogy neked ilyen könnyen megy. Bár nem irigyellek. Tudod, hogy én még mindig téged szeretle... Sajnálom. *hajtja le a fejét, és kicsit pityeregni kezd. Lecsúsztatja a gyűrűt az ujjáról majd Lor kezébe adja.* -Tessék. Emlékszel? A Vidám parkban adtad nekem. Akkor megfogadtam, ez lesz a mi láncunk, ami összetart minket. Úgy látszik elszakadt ez a lánc. Ezt most azért tartom magamnál, hogy ne feledjelek el. Bocsi, de én... ostoba vagyok. Ha értesítettelek volna hová, mikor és kivel megyek el, akkor még mindig a szép életem lenne. Egy csillagos ötös fiú, kiváló barátnők, diákprefektusi élet, egy huncut macska. Ez volt minden vágyam. Ezt hívják fekete ünnepnek számomra. * húzza a száját, de már a sírós hangját használja, elérzékenyült.* -És azt most megfogadom, hogy addig nem nyugszom míg egy ilyen életet tudjak magamnak biztosítani. Veled. Kiröhöghetsz... bár hülyét csinálok most magamból, tehát nagyon röhej. De én egyszerűen. *erre elcsuklik még jobban a hangja.* -Jobban szeretek, mint saját magamat! * erre nekiborul Lornak, és csak pityereg, és ezt suttogja.* -Imádlak, szeretlek... Imádlak, szeretlek...

*Kis mosollyal lépdel, a Központi termeknél, azon belül a Társalgóba, végül a Nyugalom termébe. Ott bekopog, és óvatosan kinyitja az ajtót, mely keservesen nyikorog, szét néz, és meglátja Őt.* -Szent habakkuk! Hiszen ez Lo...Lo..Lor! *suttogja, majd belépted, és maga után némán becsukja az ajtót. Leül egy székre, és csak nézi Lort. Nagy levegőt vesz, és végül azt kifújja.* - Szi...sz...szi..aa! *dadogja. Amúgy öltözete, passzos fehér trikó, bőr passzos nadrág, Allidonos jelvénye, edzőcipő, és a megszokott kiengedett haj, egy fehér masnival. Természetesen ujján Lortól kapott Holdköves gyűrűje. oldalán pálcája.* -Bocsi ha megijesztettelek, nem akartam. *suttogja, úgy, hogy a fiú hallja azt.* -Ideje normálisan beszélnünk. Látom rajtad a "Mit tettem, Úr Isten" kifejezést. *szorítja össze két ajkát, majd egy puffot húz a széke elé.* -Ülj le kérlek, Lor. *Bólint egyet, majd egy szomorú mondattal kezd.* -Hallom, meglelt a szerelem... * egy könnycsepp csücsül le szemén, de reméli, Lor egyszer rá jön, nem kellett volna ezt cselekednie. Ő szerinte jó barátnő volt... de túl szerelmes is.*

*Úgy tűnik, senkivel sem sikerül hosszabb beszélgetést kialakítani egyelőre; de talán nem is baj. Most már átadhatja magát sürgető gondolatainak. Néhány órán keresztül üldögél itt, később készít magának egy pohár japán teát, és elfogyasztja azt. Hajnal felé aztán ismét visszatér a szobájába, de csak kora reggel tud elaludni az időeltolódás miatt, mivel még nem állt át a szervezete.*

*Hozzá csak a híre ért el a Nezabarnak, de igazán sokat nem tud róla; szinte semmit. Talán a legfontosabbakat igen. Ha a veszély nem is, de a misztikum, a sötétség, a kalandok mindig vonzották őt, és elégszer égett a talpa alatt a talaj. Mindenesetre nem a nyugalom miatt választotta szülőhazájának nagy hírű intézményét, éppen ellenkezőleg. És természetesen, bár nem elsődleges szempontként, de apja akarata is közrejátszott, hiszen ő volt az, aki megelégelte fia vándorló életét. Nem szívesen, de ezúttal engedett a parancsnak, igaz, nem tudja, meddig fog tudni egy helyben maradni. Most mindenesetre itt van, és igyekszik a legtöbbet kihozni ebből a helyzetből is. Arra, hogy sokra vihetné, nem akar reagálni.* Köszönöm, Nemir. *Fogadja a köszöntést.* A Belsirionhoz tartozom. *Válaszolja meg Nemir szakirányú kérdését.*

*Csodálkozik egy keveset, hogy a másik nem árulja el a nevét, de nem teszi szóvá.* Hogy mi vezérelt? Felteszem, ugyanaz, ami mindenki mást: a mágia titkainak kutatása, a tanulás, a tudás. És ezt a kincset sosem adják ingyen; ha itt a veszély az ára, én kész vagyok megfizetni. Jól meggondolva, hol van tökéletes biztonságban bárki? Sehol. *Morfondírozik el.* Sok helyen jártam az elmúlt évek során, sok mindent megtapasztaltam, és most itt kell folytatnom a tanulást. *De hogy ez most csak egy újabb rövid állomás a céltalan bolyongásban, ő maga sem tudja. Talán tovább marad és visz egy kicsi állandóságot az életébe, vagy hamar tovább áll, és csak egy néhány emberben hagy emléket a jelenléte.* Te már egy ideje itt vagy, jól feltételezem? *Érdeklődik.*

*Valóban, ő is azért jött ide, hogy magában elmélkedjen egy keveset, de ez most számára is másképpen alakult. Mindenesetre úgy gondolja, hogy a szoba elég nagy mindkettejük gondolatainak, és ő igazán nem az a fajta, akinek a jelenléte bárkit is zavarna, és képes annyira visszavonulni önmagába, hogy őt se zavarja senki. A választ felfoghatná ellenségesen is, de érzi a másik érdeklődését, így nyugodtan ül tovább, néha tétova mozdulatokat téve jobb mutatóujjával a halvány bézs szövetnadrágon.* Nem mondanám véletlennek *válaszolja meg a másik kérdését* mivel csak néhány napja érkeztem. *És elmosolyodva a tegnapi beszélgetés emlékére, hozzáteszi még a nevét is a közléséhez.* Demian Deyan vagyok.

*Hála a tegnapi napnak, meg a tájékozódó képességének, már könnyebben eligazodik a labirintusban. Most például pontosan tudja, hogy merre jár: ott, ahol tegnap azzal a tünde fiúval beszélgetett. Úgy dönt, ismét meglátogatja ezt a termet, mert tápot ad kereső gondolatainak,és nyugodt lesz itt. Benyit, és ismét megállapítja, hogy valaki megelőzte. De most nem bátortalanodik el, hanem csendesen behúzza maga után az ajtót, és a tegnap már megcsodált kép alá ül le a szőnyegre. Cipőjét lehúzza, és a lábára ülve a combjára helyezi kezeit. * Furán látogatott szoba ez... *Osztja meg tapasztalatait az itt tartózkodóval halkan. Talán beszélgetni szeretne, de nem erőlteti, hagyja, hogy a másik is megszólalhasson; ha pedig nem szól, majd ketten hallgatnak, és csak lélegzetük töri meg a csendet. *

Remélhetőleg találkozunk még. *Válaszol neki. Elgondolkodva néz maga elé, míg Eiron távozik. Ő még elidőzik itt, töprengve a beszélgetésen, majd hajnal felé maga is távozik.*